Amit sokan félreértenek a Sztoikus Irányítás Kettősségével kapcsolatban

A Sztoikus filozófia egyik legnépszerűbb tanítása az "Irányítás Kettőssége" (a továbbiakban IK), és nem is nehéz belátni, miért. Leegyszerűsítve, az IK a következőket mondja:

  1. Tetszőleges dologról elmondható, hogy azt vagy mi irányítjuk, vagy nem.
  2. Az érzelmeinket, a viselkedésünket, és a szituációkra adott reakcióinkat mi irányítjuk.
  3. Ezen kívül pedig semmi mást nem irányítunk, ide értve például mások viselkedését vagy hogy mit gondolnak rólunk.
  4. Ha boldogabbak vagy "jobbak" szeretnénk lenni, akkor azokra a dolgokra kell figyelnünk, amiket mi irányítunk, nevezetesen a viselkedésünkre és a reakcióinkra.

A fenti értelmezés egyik nagy előnye, hogy azonnal alkalmazható. Tulajdonképpen egy "life hack". Semmi mást nem kell tudnunk a Sztoicizmusról ahhoz, hogy ezt a hozzáállást bölcsnek és hasznosnak találjuk. Olyan hatásos, hogy egyszerre nyújt vigaszt az élet nehézségeire és motivál a fejlődésre.

Ha fájdalmas vagy stresszes körülmények között emlékeztetjük magunkat, hogy csak arra figyeljünk, amit irányíthatunk, annak azonnali nyugtató hatása lesz. Ez ugyanis engedélyt ad, hogy elfordítsuk a figyelmünket arról, ami a fájdalmat vagy a frusztrációt okozza. És egy ilyen fókusz váltás gyakran nem csak a tüneteket enyhíti, hanem még a probléma megoldásában is segít — vagy legalábbis annak felismerésében, hogy az egyáltalán ránk tartozik-e.

A nehézségek hiányában pedig a növekedési szemléletmódot és az önfejlesztést nyújtja. Ez az eredeti felszólítás, ami az eredményekről a folyamatra tereli a gondolkodásunkat. Ha boldogabb és jobb emberek szeretnénk lenni, akkor önmagunk fejlesztésére kell korlátoznunk a figyelmünket. Felhívás ez továbbá a jelen tudatos megélésére is, ahol irányíthatunk — szemben a múlttal vagy a jövővel, ahol nem. Az IK nem hagyja majd, hogy helytelenül rágódjunk a múlt hibáin, vagy hogy aggodalmaskodjunk egy esetleges jövőbeli kudarcon.

Az IK mindezt úgy nyújtja, hogy nem kell hozzá semmi további magyarázat a Sztoikus elméletekről vagy etikáról — és sokak számára ez elég is.

A legnagyobb fenntartásom ezzel az IK verzióval kapcsolatban — és amiért ez a blog poszt megszületett — az, hogy helytelenül ábrázolja az eredeti Sztoikus elképzelést. Ez pedig zavaró lehet annak, aki egy kicsit mélyebben szeretné beleásni magát a Sztoicizmusba (engem is ideértve). Ebben a posztban igyekszem majd megmagyarázni az IK-val kapcsolatos legnagyobb félreértést, illetve hogy maga az "Irányítás Kettőssége" név sem túl találó, mert valójában nem is az irányításról szól.

1: Mit is jelent az, hogy "Eph’ ēmin"?

Az IK-t talán Epiktétosz definiálta a legalaposabban és legérthetőbben. Híres Kézikönyvecskéje az elv következő megfogalmazásával kezdődik:

Bizonyos dolgok hatalmunkban vannak ("eph’ ēmin" az eredeti görög szövegben), más dolgok nincsenek. Tőlünk függ a véleményünk, az ösztönös vágyunk, a törekvésünk és ellenszenvünk, egyszóval mindaz, amit egyedül alkotunk meg. Nem tőlünk függ a testünk, a vagyonunk, a hírnevünk és a tisztségeink, tehát mindaz, amit nem egyedül hoztunk létre.

Epiktétosz ezután a következményeit is kifejti annak, ha nem értjük meg ezt a szétválasztást. Ha úgy tekintünk valamire, ami nem áll a hatalmunkban, mintha rajtunk múlna, akkor mindenféle negatív pszichológiai sérülésben lesz részünk (és fordítva). Eddig ez nagyon is úgy hangzik, mint a korábban tárgyalt IK. A döntő fontosságú különbség abban rejlik, hogy itt sehol nem szerepel az "irányítás" szó. De vajon a fordító miért használja a "hatalmunkban van" kifejezést az "irányításunk alatt áll" helyett?

Ennek a megértéséhez kelleni fog némi görög nyelvtudás. A "hatalmunkban áll" eredetije "eph’ ēmin", ami két szó. Az "ēmin" csak egy névmás, ami annyit tesz: "nekünk". A másik szó pedig az "epi", ami egy elöljárószó. Azért "eph’"-ként jelenik meg, mert a magánhangzóra végződő görög szavak betűzése gyakran változik, ha utánuk egy szintén magánhangzóval kezdődő szó következik. Jelentését az utána következő szó nyelvtani alakja befolyásolja, ami most épp részeshatározói esetben van.

Most hogy ezen túlestünk, mit mond el nekünk mindez a kifejezés jelentéséről? Nos, az "epi" részeshatározói esetben több dolgot is jelenthet, de jelen helyzetben a "függ valamitől" vagy a "hatalmában van" a legrelevánsabb értelmezések. Epiktétosz szó szerint azt mondja, hogy bizonyos dolgok tőlünk függenek, vagy hogy mi okozzuk őket, míg másokat nem. Erre utalunk azzal a fordítással is, hogy bizonyos dolgok "rajtunk múlnak".

Az "irányítás" még csak szóba sem kerül, és ez nem véletlen. A Sztoikusokat sokkal jobban érdekelték az okok, mint hogy irányítsanak dolgokat. Vegyük például, hogy valaki megsért engem, én pedig ettől mérges leszek. A Sztoikusok ilyenkor azt kérdeznék, hogy mi okozta a haragomat? Mitől függ a haragom? Amire jogosan mondhatnák, hogy tőlem függ. Az okozta, amit én hiszek, illetve ahogy értelmeztem a helyzetet. Jól alátámasztja ezt, hogy ha valaki mást sértettek volna ugyanígy meg, az lehet, hogy fel sem veszi. Tehát mivel én vagyok a saját haragom oka, ezért az én dolgom feloldani. A másik beszólása tőlem függ? Én okoztam? Nem, azt a másik személyisége okozta, ezért azt neki kell megváltoztatni.

És így jutunk az irányítás kettősségétől az okozat vagy a függés kettősségéhez. Azért vagyok felelős, és ezért arra fókuszáljak, ami tőlem függ, mint például a véleményeim, a döntéseim, és a karakterem. Ezek azok, amik számítanak; amik meghatározzák, hogy jó vagy rossz ember vagyok-e, és hogy boldog vagy boldogtalan életet fogok-e élni. Nem gondoljuk azt (hibásan!), hogy a boldogságunkat vagy az értékünket meghatározhatja bármi olyan, ami nem "rajtunk múlik". Mint látjuk, az irányításnak semmi köze ehhez az ötlethez.

2: Mi a baj az "irányítás" szóval?

De mi is a baj az "irányítás" szóval? Első ránézésre nagyon is hasznosnak tűnhet. Az emberek irányítást akarnak az életük felett. Ők akarják meghatározni, hogy miféle emberek. És bármilyen filozófia nagyon szimpatikus lesz, ami abszolút, elidegeníthetetlen irányítást kínál — még ha csak olyan kis dolgok felett is, mint a reakcióink vagy az ítéleteink. Azonban ha az Irányítás kettősségéről beszélünk, az két gyakori félreértéshez is vezethet a Sztoikus filozófiával kapcsolatban, attól függően, hogy hogyan értelmezzük az irányítást. A szótári definíció szerint az irányítás annak a képessége, hogy "eldönthessük, vagy erősen befolyásolhassuk azt, ahogy valami történik". Viszont mindkét értelmezés félreértésekhez vezethet.

Irányítás, mint a döntés képessége

Először is nézzük azokat, akik az "irányítást" nagyon erősen értelmezik. Szerintük az IK alatt a Sztoikusok azt értették, hogy bármelyik pillanatban képesek vagyunk eldönteni a reakcióinkat, a viselkedésünket, és a választásainkat.

De a Sztoikusok nem hitték ezt. Ha például függő vagyok, vagy tudatlan valamivel kapcsolatban, vagy hajlamos vagyok dühbe gurulni a legkisebb provokációra, akkor a Sztoikusok nem hiszik, hogy csak úgy "eldönthetem", hogy innentől nem leszek ilyen. Nem hiszik, hogy irányításom van ezek a berögzült személyiségjegyek felett, ha a tetteim és a viselkedésem "irányítása" alatt azt értenénk, hogy csak válasszam azt, hogy azonnal mássá válok. Hasonlóképp nem tudom rögtön megváltoztatni a szokásaimat, a tudatalatti gondolkodásomat, vagy hogy milyen reakcióra vagyok hajlamos stressz vagy trauma esetén. Egy Sztoikus sem vallja, hogy évek munkája nélkül tökéletes emberré "irányíthatnám" vagy "akarhatnám" magam; és hogy ez tényleg így van, az nyilvánvaló mindenkinek, aki már próbálkozott (és küszködött) az önfejlesztéssel.

A Sztoikusok hiszik viszont, hogy én vagyok az oka a személyiségem ilyen nemkívánatos részeinek. Tőlem függenek. Vagyis az én felelősségem, hogy változtassak rajtuk. Ez egy apró, de fontos különbség. Felelős vagyok a személyiségemért. Nem mutogathatok másra vagy a múltbéli körülményeimre azért, aki vagyok. De ettől még kapok teljes irányítást a viselkedésem felett. A változás munkába, időbe, és gyakorlásba kerül. De ez a részlet csak akkor válik világossá, ha elengedjük az "irányítás"-fókuszunkat.

Bármi is az, ami felett a Sztoikusok szerint ilyen jellegű irányításunk van, az biztos kevesebb, mint ami "tőlünk függ". Ezért ha az IK-t ilyen erős irányításként értelmezzük, az két problémához is vezethet. Egyrészt összefüggéstelennek tűnhet az egész. A reakcióink és a viselkedésünk "teljes irányítása" egy naiv, idealista fényben tünteti fel a Sztoicizmust, ami figyelembe sem veszi a függőségekhez, szokásokhoz, vagy érzelmi zűrzavarokhoz kapcsolódó bonyolult problémákat. És ez baj is lenne, ha a Sztoikusok tényleg ezt vallanák. Szerencsére ez nem így van.

Egy másik probléma az IK "erős irányítás" jellegű értelmezésével az, hogy az emberek kudarcnak érezhetik magukat tőle. Könnyű áldozatul esni a következő gondolatmenetnek: "A Sztoicizmus azt tanítja, hogy képesnek kellene lennünk 'irányítani' a viselkedésünket és a reakcióinkat. Én láthatólag erre nem vagyok képes. Ebből pedig következik, hogy Sztoikusként kudarcot vallottam, vagy valamit rosszul csinálok." De ez az érvelés megint csak az IK félreértéséből fakad.

Irányítás, mint az erős befolyásolás képessége

Az "irányítás" szó másik értelmezési lehetősége (a szótár szerint) "erősen befolyásolni". Ezzel gyakran találkozhatunk sportolói kontextusban. Egy edző, a belső Sztoikus bölcsét közvetítve, olyasmiket mondhat, hogy "Nem irányítod az ellenfeleket/bírókat/csapattársaidat, csak azt irányítod, hogy te milyen jól játszol". Vagy amikor valaki azt gondolja: "Csak azt irányíthatom, ahogy én élek, és amit az életemmel kezdek". Vagyis itt látszólag az az ötlet, hogy a cselekedeteinket mi irányítjuk.

Az "irányítás" ilyen módú megfogalmazása viszont túl laza, és rengeteg olyat is magába foglal, ami a Sztoikusok szerint "nem rajtunk múlik". Természetesen erősen befolyásolhatjuk, hogy mit teszünk a világban, de ettől még nem fog rajtunk múlni. Például hogy milyen jól játszok egy focimeccsen, az nem "rajtam áll", hiszen függ attól is, hogy ne kapjam el az influenzát, ne ficamítsam ki a bokámat, vagy hogy ne üssön el egy autó a meccsre menet. Ezek mind külső dolgok, amik meggátolhatják, hogy jól játsszak.

A gond ezzel az értelmezéssel az, hogy hiányoznak belőle a legfontosabb leckék, amiket Epiktétosz tanítani próbált nekünk. Igen, valószínűleg jól tesszük, ha fejlesztjük azokat a dolgokat, amiket erősen befolyásolhatunk (mint például a hobbijaink vagy a személyes kapcsolataink) ahelyett, hogy olyanokon aggódnánk, amiket nem befolyásolhatunk. De ettől még könnyen csalódottá és idegessé válhatunk, ha túl nagy hangsúlyt helyezünk olyan elfoglaltságokra, amik a szó Sztoikus értelmében nem "rajtunk múlnak". És ezen felül a Sztoikusok is zavarodottnak tartanak majd, ha azt hisszük, hogy az ilyen külső körülményektől függő dolgok vezetnek a "jó élethez".

Persze lehet, hogy nem szeretnénk teljesen Sztoikus szemléletet az életünkbe. Lehet, hogy csak egy "közepes fókuszt" akarunk, amibe még beleférnek az általunk befolyásolt dolgok (mint mondjuk a személyes kapcsolataink), és csak azok maradnak kívül, amikre tényleg semmi ráhatásunk nincs. És természetesen ez is egy lehetőség — csak jó tudni, hogy a Sztoikusok nem így értették.

3: Szóval akkor mi "múlik rajtunk"?

Ha nem használhatjuk az "irányítás" szót, akkor mi lenne egy találó megfogalmazás erre a szétválasztásra?

Az én kedvenc módszerem abból a nézőpontból gondolkodni róla, hogy mit állíthat meg valami rajtunk kívül álló dolog. És itt külső alatt mindent értek, ami nem a személyiségünk, a döntéseink, vagy az elképzeléseink. Lehet, hogy még nem tudjuk irányítani a kedélyállapotunkat, de a mögötte lévő harag rajtunk múlik, mert csak a saját személyiségünk (vagy valami belső) gátol meg benne, hogy ne legyünk nyugodtak. Külföldre utazni, vagy egy focimeccsen jól teljesíteni, vagy megbocsátást nyerni: ezek nem rajtunk múlnak, mert mindet meggátolhatja valami rajtunk kívül álló körülmény.

Ez a kettéválasztás talán nem annyira szemléletes, mint az, hogy mit "irányítunk" és mit nem, de végső soron mégis hűségesebb a Sztoikus filozófiához. És ha így gondolkozunk az IK-ról, akkor megláthatjuk, hogy a látszólagos következetlenségek igazából csak félreértések.


Dátum: 2021.03.08.